Egy napot lazsáltunk, azaz nem mentünk túl nagy távolságra a lakástól. Mind a ketten kiolvastunk egy könyvet, én stílusosan Sóvári Mónika: Szerelmem Sanghaj című könyvét. Olyan "nőklapjaújsáírós" egy kicsit a stílusa, vagyis kicsit csöpögős, de nagyon-nagyon érdekes, történetei kicsit érthetőbbé teszik a kultúrális különbségeket. Ajánlom mindenkinek, úgy tudom ugyanilyen címmel blogot is vezet. (de már nem Sanghajban él)
Esett az eső, a felhők kicsit lenyomták a levegőt, ami még elviselhető volt, de azért nem tiszta. Nagy szmogot nem tapasztaltunk szerencsére, de a kínai kormány is tisztában van vele, hogy az európai-amerikai normáknak ez a levegőtisztaság nem felel meg. Az olimpia évében sok nagy cég - nemcsak az államiak - kapott utasítást arra már a megnyitó előtt 3 hónappal, hogy állítsák le a termelést. Az előbbi bejegyzésemben írtam Suzhou-ról. Na ott nem láttuk a napot, egy vékony szürke fátyol volt az ég. A növények inkább valami szürkés-zöldes, nem fényes árnyalatúak. Öcsém lakott ott egy darabig, a kollegái kérdezték tőle, hallott-e madárcsiripelést. Tényleg nem! Mi a Tiger Hill-i kertben is csak egy harkály-félét láttunk. Suzhouban félvezető gyártás folyik, amihez különböző mérgező vegyületeket használnak, arzén, ólom, szilicium, ami megmérgezte a földet, nincsenek bogarak, azaz nincsenek madarak, mert nincs táplálékuk.
Egyik nap felültünk egy városnéző - az a szokásos piros hop on hop off - buszra. A nagyobb belvárosi turistás helyeken állt meg persze. A piros lámpák voltak igazán élvezetesek, ugyanis akkor lehetett a forgalomra, a káosz közlekedésre, az emberekre, házakra egy kicsit felülről - szó szerint is - nézni. Sok mindent itthon vettem csak észre, a fényképezőgépen keresztül nem lát a köznapi halandó.
Nappal végre láthattuk a bronzbikát, amit éjjel nem lehetett megközelíteni a Bundon tolongó tömegtől. Ugyanaz az alkotó, mint a Wall Street-ié, de nem tudom, hogy ajándék a városnak vagy a kínaiak fizettek is érte. A New York-i a művész tulajdona, a város nem akarja megvenni, csak megengedte, hogy kiállítsa.
A színes fal, ami előtt este mindenki fotózkodik, tulajdonképpen cserepes virágok ezrei, a szivárvány minden színében, végig a Bundon, háttérben a Huangpu keleti partja.
A fenti lakóházak viszonylag újak, de így is leéltnek néznek ki. A szárító vasrudak néha lepotyognak, a légkondik folynak, a beépített teraszok igen összevisszák. Szerintem ezek a házak is előbb-utőbb eltünnek, nagy luxus, hogy csak 5 emeletesek.
Itt aztán minden van a jobb oldali kék konténerlakástól a 30 emeletes lakóházig. (Gép előtt épp elhúzott egy zsír új Audi) Ezek aszomorú házak is be lesznek darálva 10 éven belül.
Egyik fóbiám (nincs olyan sok...) a daru. Mindenütt épitkezések, biztos néha ledől egy-egy. És amit még nem értek, hogy építkeznek ezen a löszös talajon, végül is ez a Jangce hordaléka. Kiváncsi vagyok hány tonna betont öntenek egy-egy toronyház alá. Vagy nem.
Mi egy ilyen szolid 8 emeletesben laktunk, egy nem túl nagy lakóparkban, ahol sok zöld, szabadtéri kondipark, szökőkút is volt. Amit nem tudtam megszokni, az a faltól-falig (függőlegesen és vízszintesen is), nem szigetelt, egy rétegű üveg ablak. Itt a légkondik sem virítanak annyira. A hagyományos központi fűtés nincs, azaz nem forró vízzel fűtenek, hanem meleg levegővel, aminek a járatait utólag építették be a szobákba. De ennek teljesítménye a nullával egyenlő, ezért mindenki a légkondival fűt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése