Időről időre lesz ilyen, hogy el-eltűnök egy kicsit. A munka, a munka, olyan sok, hogy az...so illegal. Ismeritek azt az érzést, amikor már olyan fáradtak vagytok, hogy nem tudtok elaludni, vagy csak néhány órát és mintha tökéletesen kialudtátok volna magatokat hajnali kettőkor bámuljátok a plafont. Na persze a frisseség is csak néhány óráig tart. Ilyenkor szoktam olvasni. Ami most a horogra akadt: Sebastian Faulks: Emberi nyomok. Alcíme: Regényes kutatás az emberi elme eredete és korlátai után.
Kicsit meglepődöm mindig, amikor az elmúlt pár évben írt igazán jó könyvet találok. Valahogy mindig olyan érzésem van, hogy már úgyis megírtak mindent és ki tudná túlszárnyalni Kaffkát, Sienkiewitzet, Karinthyt (azért fel lehetne sorolni pár klasszikust). Amúgy nagyon szeretem az olyan életregényeket, amelyek nem valós személyeket (vagy gondolom több valós emberből összegyúrt személyiségképet) valós történelmi vagy tudományos környezetbe helyeznek. Faulks a 19. század utolsó 20-30 évéről a 20. század kb. első világháborúig bezáródó időszakáról, ezen belül pedig a pszichiátria és elmegyógyászat akkori hatalmas jelentőségű felfedezéseiről, jeles képviselőiről ad leírást a két főszereplő orvos életútján keresztül az agykutatás, kórtan, filozófia, az emberi létezés, tudatosság és öntudat kérdéseit boncolgatva.
Tanultam anatómiát, élet- és kórtant, pszichológiát, de ami a fizikai működésünkön túl a legjobban érdekel, hogy hogyan és miért létezünk. Aki látta vagy tapasztalta egy gyerek világra jöttét, az biztos megingott egy pillanatra, elgondolkodott azon a természetfeletti tudáson, ami a szervezetünket vezérli és tudatára ébredt fajunk törékenységére is. Persze ezt nem fogalmazza meg mindenki, hiszen ezek a felvillanások csak másodpercek. De amikor valakire azt mondják, hogy az anyaság megváltoztatta, akkor azt gondolom ezzel a tudatalatti tudással lett bölcsebb. És lehet, hogy néha nem túl optimista gondolkodásomra vall, de születéskor mindig eszembe jut a halandóságunk. Halálra születünk - ez talán durva így, de azt is jelenti, hogy miért fontos megtalálnunk életünk értelmét.
"Valahol ott búlkál bennünk az elszomorító érzés, hogy emberi életünk nem teljes és ott van valahol, érzékelésünk határain túl a Paradicsom, amely egykor a miénk volt..."
"Agyunk tudatosságának gyümölcse megfosztott minket bármiféle kitüntetett helytől a teremtésben."
Filozófiai kérdések, teremtés vagy evolúció? És igen, hogy kerül ide az elmebetegség, vagy inkább úgy írnám az elme betegségei. Mindig volt (teremtődött)? Mitől manifesztálódik(korcsosulunk)? Meg lehet gyógyítani? Fejlődik még az agy? Előre vagy vissza(bonyolultabb vagy szervezetlenebb)? Én azt gondolom volt teremtés és volt, van evolúció, ahogy a könyv írja, ahol most vagyunk az az evolúció köztes állomása.
A vallást a legbensőbb magánügyemnek tekintve nem szeretném kommentálni a lenti gondolatokat. Nem vagyunk egyformák és mégis egyformák vagyunk, az egyikünk hisz vagy tud valamit, a másik nem. Az egyikünk gonosz, a másik jó, az egyikünk egészséges a másikunk beteg. És én hálás vagyok, hogy ember vagyok, létezésem tudatában vagyok, gondolkodhatok és érezhetek.
'A Biblia a legszomorúbb könyv a világon, ..minden vallás a hiányról szól, I. láthatatlanná tette magát a hit örökös próbájaként...
...egy faj története, áldásokkal és átkokkal sújtva, melyek érthetetlenek számára.'
Kicsit meglepődöm mindig, amikor az elmúlt pár évben írt igazán jó könyvet találok. Valahogy mindig olyan érzésem van, hogy már úgyis megírtak mindent és ki tudná túlszárnyalni Kaffkát, Sienkiewitzet, Karinthyt (azért fel lehetne sorolni pár klasszikust). Amúgy nagyon szeretem az olyan életregényeket, amelyek nem valós személyeket (vagy gondolom több valós emberből összegyúrt személyiségképet) valós történelmi vagy tudományos környezetbe helyeznek. Faulks a 19. század utolsó 20-30 évéről a 20. század kb. első világháborúig bezáródó időszakáról, ezen belül pedig a pszichiátria és elmegyógyászat akkori hatalmas jelentőségű felfedezéseiről, jeles képviselőiről ad leírást a két főszereplő orvos életútján keresztül az agykutatás, kórtan, filozófia, az emberi létezés, tudatosság és öntudat kérdéseit boncolgatva.
Tanultam anatómiát, élet- és kórtant, pszichológiát, de ami a fizikai működésünkön túl a legjobban érdekel, hogy hogyan és miért létezünk. Aki látta vagy tapasztalta egy gyerek világra jöttét, az biztos megingott egy pillanatra, elgondolkodott azon a természetfeletti tudáson, ami a szervezetünket vezérli és tudatára ébredt fajunk törékenységére is. Persze ezt nem fogalmazza meg mindenki, hiszen ezek a felvillanások csak másodpercek. De amikor valakire azt mondják, hogy az anyaság megváltoztatta, akkor azt gondolom ezzel a tudatalatti tudással lett bölcsebb. És lehet, hogy néha nem túl optimista gondolkodásomra vall, de születéskor mindig eszembe jut a halandóságunk. Halálra születünk - ez talán durva így, de azt is jelenti, hogy miért fontos megtalálnunk életünk értelmét.
"Valahol ott búlkál bennünk az elszomorító érzés, hogy emberi életünk nem teljes és ott van valahol, érzékelésünk határain túl a Paradicsom, amely egykor a miénk volt..."
"Agyunk tudatosságának gyümölcse megfosztott minket bármiféle kitüntetett helytől a teremtésben."
Filozófiai kérdések, teremtés vagy evolúció? És igen, hogy kerül ide az elmebetegség, vagy inkább úgy írnám az elme betegségei. Mindig volt (teremtődött)? Mitől manifesztálódik(korcsosulunk)? Meg lehet gyógyítani? Fejlődik még az agy? Előre vagy vissza(bonyolultabb vagy szervezetlenebb)? Én azt gondolom volt teremtés és volt, van evolúció, ahogy a könyv írja, ahol most vagyunk az az evolúció köztes állomása.
A vallást a legbensőbb magánügyemnek tekintve nem szeretném kommentálni a lenti gondolatokat. Nem vagyunk egyformák és mégis egyformák vagyunk, az egyikünk hisz vagy tud valamit, a másik nem. Az egyikünk gonosz, a másik jó, az egyikünk egészséges a másikunk beteg. És én hálás vagyok, hogy ember vagyok, létezésem tudatában vagyok, gondolkodhatok és érezhetek.
'A Biblia a legszomorúbb könyv a világon, ..minden vallás a hiányról szól, I. láthatatlanná tette magát a hit örökös próbájaként...
...egy faj története, áldásokkal és átkokkal sújtva, melyek érthetetlenek számára.'
7 megjegyzés:
Engem is mindig érdekelt a pszichológia, volt mikor pszichológusnak készültem! Az emberségünkre /emberiségünkre/ büszkék lehetünk, kiváltképp, ha emberi módon éljük életünket és kapott lehetőségeinket, képességeinket úgy és arra használjuk, amire kaptuk! A halál kérdése is mélyen megérint mindig, amikor lelki közelségbe kerülök vele és ugyan megfejteni sosem fogjuk /azt hiszem/ , sajnos kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ezt a keserű pirulát az életért, az élethez kaptuk!
Érdekes lehet a könyv, lehet, hogy felkutatom!
Puszi: Eszter
Nagyon érdekes lehet a könyv...
A felmerülő kérdések pedig(élet, halál, betegség) mindenkit foglalkoztatnak. Én pont a Bibliában találtam megnyugtató válaszokat, Isten pont ott teszi láthatóvá magát, olyan egyszerű az egész!
Érdekes, engem is a szülések-születések tanítottak meg a halál elfogadására, arra, hogy I-n kezében vagyunk, ilyenkor sokkal inkább, mint egyébként.
Az elmebetegségek sokat foglalkoztattak,- tudom, hogy az autizmus nem az, de ennek a problémának a révén,- hogyan alakulhat ki, mi okozhatja, stb.
Ajándék az élet, de a velejárója a halál, azért is,hogy értékelhessük, és éljük teljesértékűen, amíg lehet.
Ha az ember találkozik a betegséggel és a halállal, akkor döbben igazán rá a saját törékenységére. Az elme betegségei pedig azért annyira megfejthetetlenek, mert az egyetlen igazán bonyolult szervünk. A könyvben a lerobbant autó motorjához hasonlítja, ahol csak áll a tulaj a felhajtott motorháztető előtt és fogalma sincs mit kéne tenni. A szekér csak akkor nem megy, ha kiesett a kereke.
Nagyon jó, ha megtaláljuk a kérdéseinkre a választ, de jó lenne ha mindenki olyan közel lenne a 'természethez', hogy minél hamarabb megfogalmazódjanak a kérdéseik.
Jungnál olvastam, hogy a skizofrén betegeknek a legegészségesebb megnyilvánulásait erősítette,- szóba állt velük,- így kötötte őket a valósághoz.
Akkor még kíváncsiak voltak rá, hogy mi is az a skizofrénia. Ma megkapja a bogyóját, aztán mehet ahová akar. Nincs terápia, minek, úgyis csak valami kémiai folyamat hibája... Szóba állni... Nagyon nehéz ezt félelem nélkül megtenni egy olyannak, aki nem tanulta meg vagy nem akarta megtanulni, hogy viszonyuljon a 'más'okhoz. Őszintén szólva nem tudom, hogy én milyen vagyok. Mindenesetre nem lennék pszichológus vagy pszichiáter, bármennyire is érdekel a téma. Sokkal-sokkal toleránsabbnak és kevésbé gyávának kellene lennem...
Honnan vette ezt a Micit? Az nem én vagyok:)
Megjegyzés küldése