Multi

Még három bejegyzést szeretnék feltenni Mici néni régi blogjáról, íme az első:

Sajnos ismét sok idő telt el, ritkán jutok géphez. Ha unokaöcséméknél vagyok, akkor szoktam a gyerekek segítségével számítógépezni. Ráadásul kórházban is töltöttem egy kis időt, de majd az ottani élményeimet is összeírogatom.
Ismét elbúcsúzott egy kolléga unokahúgomék (unokaöcsém felesége) cégétől. No nem magától ment el, de ez a lényegen igazán nem változtat. Mégpedig azon, hogy megint egy olyan emberrel lett szegényebb az a multicég, aki szakmailag tökéletes, emberileg szintúgy, IQ-ja és EQ-ja is átlag feletti. Pedig ilyen kaliberű emberből már eddig is nagyon kevés volt ott. Persze mindenki mélységesen sajnálja, én azt mondtam az unokahúgomnak: sírjon inkább a cégvezetés, ilyen embert úgysem érdemel; főleg hogy már nem az elsőt iktatja így ki. Ha neki bábukra van szüksége, ám legyen. Kezdjen velük amit akar, használja jól ki őket – bár ha tudás nincs, akkor csak az erőszakosságukat lehet kihasználni. De hogy miért kell olyan vezetőket választani, akik szellemi színvonalát a saját beosztottai röhögik ki, akik úgy próbálnak jó fejek lenni, hogy rágót rágva kocsmai káromkodást engednek meg maguknak a munkahelyen; akik a saját területük alapfogalmaival nincsenek tisztában; akiknek a nyelvhelyessége kritikán aluli; akik úgy beszélnek a beosztottaikkal, mint más a kutyájával sem; meg még sorolhatnám, de már nem emlékszem a sok szörnyűségre, amit mesélt – de ha a fele igaz ezeknek, akkor is borzasztó. Az erkölcsi normákról meg ne is beszéljünk. Mindenhol vannak apróbb ügyek, amit így-úgy elsimít a cég, engedi, hogy közös megegyezéssel távozzon az illető. De azért ennek is vannak határai. Milyen tekintélye van annak a vezetőnek, akiről beosztottjai is tudják, hogy már meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással. Ez bármikor nagyobb visszhangot kaphat, az a cég elég ismert ahhoz, hogy ekkora támadási felületet engedjen meg magának. Mert mit gondol az egyszeri ember: ha egyszer megtette, most is megteszi, már csak ilyen előítéletesen gondolkodnak az emberek.
Szóval én nem aggódom, az az elküldött ember végre a maga ura lesz, olyan emberekkel veszi körül magát, amilyenekkel ő akarja; van boldog, irigylésre méltó családja; kiderült, hogy mennyien szerették; mit törődik ő egy személyzetis atyaúristen kisebbségi komplexusaival. Aki marad az persze szenved, mert tudja, hogy az új emberre nem annyira számíthat, azt be kell tanítania (harmadannyi fizetésért), de majd úgyis megy minden tovább. Rosszabb minőségben esetleg, biztos rosszabb szájízzel.
És hogy a szájízünk javuljon, vagy hogy még cinikusabbak legyünk, egy könyvajánló:
Corinne Maier: Jó reggelt, lustaság! A vállalati munka minimalizálásának művészete.
Sajnos inkább a német- és franciaországi cégekre igaz az a rész, hogy alig bírja kitölteni a 8 órát valami értelmes munkával – itt Magyarországon inkább a kevés ember, a two in one munkakör az igaz. De igazán mulatságos, amit az ilyen-olyan értekezletek haszontalanságáról, a vállalati ’helyezkedési’ kultúráról vagy éppen a betűszavakkal tarkított álszakszövegekről ír. Amúgy a hölgyet a cége kirúgta ezért a könyvért, ő viszont beperelte a céget és természetesen megnyerte a pert.
Végül egy szép gondolat attól és annak, aki elment; és attól és annak, aki maradt, a csodák tudóinak:
“Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el. ” (Elisabeth Lobber)