Napló 2.

Úgy volt, hogy jön W. és elmegyünk a halpiacra. Fél 10-kor kiderült, hogy ő már megvette a halat, ne aggódjunk, majd hozza. Szegény nem értette, hogy nem a hal a lényeg, hanem a piac. Annyira nem tört le a dolog, mert a múltkor vettünk rákot a piacon, kb. tudtam mire számíthatok.

A boltban ettünk levest, piszok erőset már megint. Semmi különös, húsgombócok mosogatólében. Utána bementünk a belvárosba busszal és metróval. Ezt a buszt meg kell jegyeznem, 2 yuanért visz be oda, ahová a taxi 25-ért. Ide is jó az utazókártyám, amit a metróállomáson töltöttem fel. Kalauz néni csak lecsippantja és kész. Később megtaláltam a megállók leírását is, így tutira mentem. A Yu Gardennél vettünk selyemre festett képet, teát, hűtőmágnest, szóval minden olyat, amit utolsó napra szoktam hagyni. Legalább ezt nem kellett egyedül. Ettem karamelizált galagonyát, amiről a múltkor még úgy tudtam, hogy alma. Ücsörögtünk a Nanjing Roadon és bámultuk az embereket. Leginkább az infantilis öltözködési stílust, ami nemcsak a lányokra jellemző. Rendkívül jó pont, hogy az utca közepén a Sofitel hotelbe be lehet menni vécére. (amúgy máshol is ingyenes a wc !) Igaz volt az (angol)wc csészén lábnyom, láthatóan felgugolt rá valaki...

Sétáltunk a Bund-on, fényképezkedtem Di Modica bronzbikájánál, aztán átmentünk hajóval a Huangpun. 2 yuan a zseton, amivel fizetni kell, olcsó, egyszerű, gyors és látványos megoldás.

Hazamentünk és már jött is W. a lazaccal. Hozott hozzá wasabit, szójaszószt, felvagdosta kis falatkákra a hasarészt, citrommal tálalta, nagyon finom volt a nyers lazac, ilyen előkészületek után meg is mertem enni. Átjött még S. is az anyjával meg a lányával és kedélyesen elbeszélgetve egymással (kínaiul) hangos csámcsogással megették a halat, a tesóm pörköltjét és a Münchenben vásárolt gumicukromat némi magyar barackpálinkával. Éjfél körül mentek el, én otthon maradtam szerencsére, mert kiderült, hogy utána még egy rendkívül büdös muszlim étteremben még ettek egy kis birkát.

kalauz néni piros zászlócskával, bekamerázott busz, megállók angolul kiírva

Utcakép

 

Napló 1.

Megjöttem Sanghajból, az online blogírás nem működött, meg nem is nagyon erőltettem. Előtanulmányokra most több időm volt, mint múltkor, meg az a tény, hogy egyedül kell mennem annyira kikészített, hogy megpróbáltam felkészülni jobban. A múltkor az iszonyatos tériszonyom és mindenféle fóbiáim leküzdése igen fárasztó volt (még a társam számára is:), nemhogy nekem). De most már másodszor repültem, a Cocculine teljesen bevált hányinger ellen és a Lufthansa lényegesen jobb minőségű volt, mint múltkor az Aeroflot. De nagyon fárasztó több, mint 10 órát egyszerre a levegőben lenni, teljesen kiszáradt az orrnyálkahártyám a végére.

Nyomtattam színes metrótérképet, találtam néhány blogot, ahol jó ötleteket és némi önbizalmat szedtem össze, itt és itt. Kitaláltam a két blog alapján, hogy hová szeretnék elmenni, meg kinn is többször átnéztem a travelchinaguide.com-ot, hogy mit ajánl.

Első kihívás maga a repülés volt, München csak egy óra, aztán 5 óra várakozás. On-line csekkoltam be, de amikor a helyemre igyekeztem egy kedves kínai fiú megkért, hogy cseréljek vele helyet, mert akkor a barátnője mellett ülhet. Oké, talán, mondtam és előbb megnéztem, hogy ki mellé is kéne letelepednem. Egy középkorú kínai nő volt, gondoltam nem rossz csere. Éppen elhelyezkedtem, mikor mondja a nő, hogy cseréljek már helyet a férjével. Kész voltam. Megint megnéztem ki is lenne az utitársam, egy  velemkorú német férfi, jól van legyen. Tök sok értelme volt előre helyet foglalni. Jobb 45 ablak helyett bal 50 ablak lett a helyem, teljesen rendben volt, ráadásul egy csomó üres hely volt a gép (szerencsére drága a lufthansa...) végében és végül éjjel két helyen tudtam aludni én is meg a padtársam is. Egyet nem bírok a repülésben, hogy állandóan enni kell. Éjfélre fejeztük be a kajálást, sok finomság, előétel, főétel, desszert, csokika, bor...ki tud így audni? Pont akkor repültünk el Moszkva felett, gyönyörű volt, mint egy kivilágított pókháló, középen egy fényes pókkal...és még mindig hátra volt 10 óra repülés.

Következő kihívás a metrojegy megvásárlása volt, eltartott egy ideig, míg az automatából kikerestem, hogy hova is akarok menni és nagy nehezen elfogadta a pénzem. Felszáltam a metróra és figyeltem, hogy hol száll le mindenki. Állítólag volt egy olyan állomás, ahol át kellett szállni a másik szerelvényre, de felkészítettek, hogy úgyis tudni fogom mit csináljak, mert mindenki le fog szállni. Persze....rengetegen fenn maradtak a metrón, nemcsak fehérek, kínaiak is. Sose tudom meg, hogy akkor ők így visszamentek-e a repülőtérre vagy sem. Én eljutottam a célomig, ahol persze a rossz kijáraton mentem fel a felszínre, miután ki kellett másznom a metrókijárat kapunál, mert a nagy bőrönd miatt beragadtam. Senki nem segített, de nem is akadékoskodott senki, és csak kicsit izzadtam le, miután nem ismertem fel a környéket. Elkezdtem gyalogolni a park mellett és szerencsére jött egy taxi, aki ráadásul elsőre megértette hova akarok menni. 1,5 óra volt a repülőtérről a házig az út. Nagyon büszke voltam magamra, tiszta hősnek éreztem magam. Pihengettem, kávézgattam, aztán jött a tesóm haza a munkából. Este kilenckor még lementünk spicy boyhoz, hogy gyorsan asszimilálódjak.

Képtelenség eltévedni a metróban

Spicy boy barbecue standja

U.a.

Szinte megismétlődött a múlt hétfő. Csak nem egyedül és összejött a zsinagóga látogatás is. Kínai követség-megvan a vízum, Bors-nyami, Szimpla-fotós,sörözős, Sugarshop-nyamainyami.

Városnézés

Budapestre csak 18 éves koromban vágytam, valahogy már akkor a kicsi, biztonságos, egészségesebb környezetet választottam. Viszont szeptember első vasárnapján szabályosan rajongok Pestért. Egy dolog gátol ilyenkor az élvezetben, hogy 21 km-nyi futás közben próbálom a csodálatomat abszolválni. Napsütésben végigfutni az Andrássy út közepén, végig mindkét rakparton, Parlament, majd kedvencem a Nyugati felüljáró, ahol Saci néni bíztat a felkapaszkodásra, majd a Hősök tere, ahol már biztos vagyok benne, hogy célba érek, feledhetetlen. Ez most csak az Andrássy útról jutott eszembe. Ma annyira szép idő volt, hogy a nagykövetségről (kínai:)) gyalog battyogtam visszafelé. A Kazinczy utcánál úgy döntöttem teszek egy kört a környéken, még egy zsinagóga túra is eszembe jutott. Aztán mégis elcsábultam...a Bors Gasztrobárba. A fiúk kedvesek, udvariasak, a kaja pedig isteni volt. Jövő hétfőn újra megyek!!

A szendvicsemet már útközben ettem és közben benéztem a Szimplába. Ó bárcsak 20 éves lennék...jó sok zsebpénzzel! Ez lenne a törzshelyem:)

10 méterre a kapualjtól ne csak kutyakakira számítsak???

Kalandjaimat megkoronázva telefonos irányítással még elmentem a Sugar-ba egy gesztenyés macaronért.

Csodás napom volt, bár egyedül voltam, mégis annyira lelkes voltam. Úgy érzem ez is a kínai kalandom eredménye, a gasztronómiának hihetetlenül nagy szerepe van, s megtanultam más szemmel figyelni a várost. Budapest is ezerarcú, nem annyira monumentális, mint egy kínai nagyváros, de mindig sok kis csodából áll össze az élmény!

Mindezek után szembejött velem a Bazilika, a közelében megvettem végre annak a mázas kávésbögrének az utódját, amit néhány hónapja törtünk össze. Nem én!! Mit kell szaladgálni egy inkább kommersznek mondható cserépért! De fő a család nyugalma, mindenki a megfelelő színű és méretű bögréből ihat...

Holnap ragtapasszal tudok csak a cipőmbe lépni, de megérte. És nagyképűen a gasztro és utazás cimkéket teszem ehhez a bejegyzéshez.

Tyúkól

Ez valami gyönyörűség! Sajnos csak akkor lehet ilyenem, ha már nem lesznek kutyáink.

Hurrá!

I"m going to fly back to China!

Dobozka

Még nem árulhatom el mi lesz belőle, de a lényeg, hogy újra kreatívkodhatok. Első fázisfotók következnek, a többi csak akkor, ha már elkészült és átadtuk az ajándékot.